Megan Helroy

Név: Megan Helroy

Faj: Angyal

Nem: Nő

Születési hely, - idő, kor: ismeretlen, 1994. május 19, 18 éves

Apa: Damian Helroy

Anya: Dorothy Baker

Testvérek: Caleb, Mary

Életrajz: Hármunk története jóval messzebbre nyúlik vissza, mint mi magunk, de őszintén szólva mi a legkevésbé sem vagyunk büszkék rá. Egész életünkben azt nevelték belénk, hogy ne beszéljünk a származásunkról, így nem nagyon szoktuk hirdetni. Azért az olvasóval most megosztom, hogy Mary, Cal meg én Azriel leszármazottai vagyunk. Igen, annak az Azrielnek a leszármazottai. Apánk 1894-ben született, és ő a legfiatalabb több testvére közül. Ez leginkább azért van, mert a nagybátyáink és nagynénéink még mind a mennyben születtek, ő az egyetlen, aki a háború alatt jött világra. Azriel tudott róla, és sok időt is töltött vele, természetesen mielőtt még elérte volna a végzete. Bár apám ezzel kapcsolatban sosem volt hajlandó rendesen beszélni velünk, azért a történelemkönyvekből ennyit tudok. Minden esetre a lényeg, hogy apa meglehetősen rasszista, valószínűleg a nagyapánk befolyása miatt. A nagyanyánkról semmit nem tudunk, és van egy olyan érzésem, hogy apám sem, de inkább nem kérdezek rá, mert abból úgyis csak leszidás lesz.

Na, de térjünk is rá a tárgyra, vagyis a mi életünkre. A születési helyünk ismeretlen – még az iratainkon sincs rajta, hiába próbáltuk kideríteni valahogyan, apa sem volt hajlandó beavatni -,és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg ’94 május 19-én születtünk, de elméletileg ez a születésnapunk. Azt is tudjuk, hogy anyát Dorothy Bakernek hívták, és hogy két éves korunkban, amikor elköltöztünk Newportba, elhagyott minket. Hogy miért kellett elköltöznünk, azt nem tudom, de Marynek annyit sikerült kihízelegnie apából, hogy valami botrány volt a háborúval kapcsolatban – biztosan rájöttek, hogy apa Azriel fia -, és emiatt kellett eljönnie. Valószínűnek tartjuk egyébként, hogy anya is azért lépett le, mert kiderült, hogy ki is az apósa, és nem füllött a foga a dologhoz.

Na, mindegy, a lényeg, hogy mi Newportban kezdtük az iskolát – varázstalan suliba jártunk, apa otthon tanított minket a mágia használatára -, meg ott éltünk elég sokáig. Nagyon szerettem azt a várost, már csak azért is, mert rengeteg barátom volt. Azért itt megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy Maryt meg Calt elhanyagoltam volna, de hajlandó vagyok beismerni, hogy nem foglalkoztam velük olyan sokat, mint a későbbiekben. Az évek folyamán azért nekünk is sokat alakult a kapcsolatunk, hogy olyan legyen, amilyen most. Na, de megint eltértem a témától. Szóval egyrészről jó volt ez a sok barát, másrészről viszont az én naivitásom és egy barát miatt kellett végül eljönnünk onnan. Volt ez a lidérc csaj, Helen, akivel állandóan együtt voltam, nagyon jó barátok voltunk, meg minden, annak ellenére, hogy az ő családja ki nem állhatta az angyalokat. Nyolc évesek voltunk, amikor megosztottam vele a származásom titkát. Úgy érzetem, bízhatok benne, meg egyébként is, miért ekkora titok ez? Senki sem tehet a felmenőiről, nem igaz? Hát nem. Pár nappal később egy csapat lidérc megtámadott, akik között felismertem Helen apját is. Az volt a szerencsém, hogy apa idejében érkezett, és néhány barátjával együtt sikeresen elkergették a támadókat.

Természetesen ez után nem maradhattunk tovább Newportban, szóval tovább költöztünk, Wales másik sarkába, Holyheadbe. Itt már nagyon tudatossá tette bennünk apánk – természetesen az én példámat emlegetve -, hogy tilos beszélnünk a nagyapánkról, hogy amennyiben élni akarunk, soha nem ejtjük ki az Azriel nevet a szánkon. Persze én elég nehéz természet vagyok, ráadásul akkoriban még a legkevésbé sem voltam képes uralkodni az érzelmeim felett, és minden azonnal meglátszott rajtam. Ha valaki megemlítette nagyapánkat, azonnal látszott, hogy nekem van vele valamilyen kapcsolatom, és ez apámnak nagyon nem tetszett. Szóóóval nekiállt folyamatosan vitázni meg üvöltözni velem, hogy szedjem már össze magam, meg hogy az idióta érzéseimmel, meg azzal, hogy az arcomra van festve az egész gondolatmenetem, előbb-utóbb magamat és a testvéreimet is megöletem.

Talán nem kell nagyon magyarázni, hogy ez nem segített sokat az átlagos kedélyemen, noha megtanultam, hogyan kell boldogságot meg jókedvet szimulálni, elveszítettem a valódi érzéseimet. Még szerencse, hogy nem maradtam magamra: Mary meg Caleb mindig ott voltak nekem, és amikor látták, mennyire rossz irányba megy ez az egész, nagyon sokat küzdöttek vele, hogy legalább amikor velük vagyok, legyek őszinte. Nagyon sokat köszönhetek a testvéreimnek, ha ők nem lennének, tényleg nem tudom, hol lennék most, de hogy nem itt, az biztos. De megint elkanyarodok a történettől…

Az elmúlt éveket végig Holyheadben töltöttük. Igazából nem sok mesélni való van róla, mert csak éltük az életünket, tanultunk, veszekedtem apámmal, de nagyjából ennyi. Nem volt rossz, de azért nem mondanám életem legjobb időszakának. És hogy mégis hogyan keveredtünk az Akadémiára? Hát, ez igazából Cal ötlete volt, mert már nagyon unta, hogy állandóan vita megy otthon, és úgy gondolta, mindenkinek jót tenne, ha mi hárman lelépnénk otthonról. Úgyhogy végül így is lett, és most, egész pontosan június nyolcadika óta itt vagyunk és éljük a magunk kis életét. És mennyire jó is ez az élet! Bár amíg nem szakítanak el a testvéreimtől, én bárhol boldog tudok lenni…

Belső jellemzés: Első pillantásra eléggé aktív vagyok, néha meglehetősen bunkó, és nem törődök másokkal, azonban ha valaki veszi a fáradtságot, hogy jobban kiismerjen, rájöhet, hogy egy nagyon jó barát vagyok, aki remekül képes meghallgatni mindenki problémáit, és talán segíteni is képes rajtuk. Persze ehhez azért küzdeni kell, mert csak úgy nem szoktam annyira segíteni, kivéve talán csak ha azt látom, hogy az illető nagyon padlón van. Önmagamról nem szeretek beszélni, és a valódi igényeimet és vágyaimat sem szoktam felfedni: elméletileg én vagyok a kemény csaj, aki sosem sír, aki különösebben senkihez nem ragaszkodik, aki önálló, bátor és magabiztos. Gyakorlatilag azonban ez nem teljesen igaz. Igenis szükségem van másokra, még akkor is, ha ezt csak Caleb és Mary tudja és látja meg. Még más közelebbi barátaim sem igazán tudják, mikor mire lenne igazán szükségem, csak annyit, hogy nem fogadom el senki segítségét. Még a testvéreimnek is meg kell küzdenie azért, hogy segíthessenek nekem. Hiába, túl erős a büszkeségem…

Külső jellemzés: Nem vagyok bántóan magas (kb. 172 centi), a testalkatom pedig egészséges, nem vagyok csont vékony, de nem is mondhatnak kövérnek. Általában eléggé kócos vagyok, mert ha kifésülöm a hajam, akkor túl egyenes lesz, ezért két hajmosás között csak egyszer szoktam fésülködni. Ruházkodásomban az elsődleges szempont a kényelem: nem zavar, ha furán néz ki valamelyik ruhám, vagy nem illik annyira az alkalomhoz, ha az a kényelmes, akkor inkább azt veszem fel. Általában farmerben és egyszínű pólóban lehet látni, valamint imádom a kondikat és a tornacipőket is. Ha pedig hideg van, csuklyás, cipzáras, kenguruzsebes pulcsikat veszek, mert… mert. Mert az a legkényelmesebb meleg felsőruházat. Télen erre még maximum egy bőrdzseki is felkerül, ennél melegebben azonban egész egyszerűen nem vagyok hajlandó felöltözni. Ékszereket nem hordok, csak egy bőr karkötőt – ld. személyes tárgyak -, meg néha bőr nyakláncokat, de ez a legtöbb, a sminkelésről pedig csak annyit, hogy valószínűleg nem ismernék fel egy szempillaspirált.

Háziállatok: Aisha, egy ifjú hópárduc.

Személyes tárgyak: Egy sokszínű, örökké friss rózsa, amit Calebtől kaptam (Maryvel együtt), egy karkötő, ami a húgom ötlete volt, ebből van egy mindegyikünknek, és állandóan hordjuk: különösebb varázsereje nincs, de amikor valamelyikünk komoly bajban van, a másik kettő csuklóján egymáshoz közelebb húzódnak a kövek. Ezen felül van még egy Lamborghinim, amit most olyan nagyon gyakran nem tudok használni, de azért ott van a qarini házunk garázsában, mert képtelen vagyok megválni tőle.

Lily Holloway

Név: Lily Holloway

Faj: Angyal, de elfojtották benne a rajta való kísérletezések, így jelenleg még nem tudja használni a képességeit és a szárnyát… Majd szépen lassan helyreáll.

Nem: Nő

Születési hely, - idő, kor: Párizs, 1993. május 26., 18 éves

Apa: David Holloway (angyal, meghalt egy angyalvadász lidérc keze által)

Anya: Isabelle Delacroix (angyal, meghalt egy angyalvadász lidérc keze által)

Testvérek: Cornelia Holloway (angyal)

Életrajz: 1993-ban járunk, a francia fővárosban. Egy pici lány nem rég látta meg a napvilágot, David Holloway brit férfi és Isabelle Delacroix francia nő elsőszülött gyermekeként. Élete lényegében megütötte a tökéletes szintet, és négy évvel a születése után egy borongós októberi délutánon megszületett a kishúga, Cornelia is. Lily az első pillanattól imádattal viseltetett az ő drága kishúga iránt, és a család további két évig tökéletes békében és boldogságban élt.

Kellemes nyári éjszaka van, és a Holloway család vidáman beszélget a családi házuk teraszán. Cornelia a hat éves Lily ölében ücsörög, és a nővére egyik hajtincsével játszadozik. David önt egy kis bort a feleségének, majd szőlőlevet az idősebbik lányának, aki így, mint a legtöbb kisgyerek, eljátszhatja, hogy ő is bort iszik, mint a felnőttek. Pillanatokon belül azonban a családi idill úgy robban szét, mintha soha nem is létezett volna. A kis Corny felsír, és egy pillanattal később az apjuk szeme döbbenten kikerekedik, a lélegzete megakad: a mellkasából egy kard hegye áll ki, mögötte pedig egy sötét alak, aki igazából mintha nem is igazi lenne, csak egy árnyék. Az idősebbik lány egy hatalmas sikollyal felugrik a székből, szorosan magához ölelve a kishúgát.

- Menekülj innét, Lily! Vidd el a húgodat, tűnjetek el! – hallja a fejében az édesanyja hangját, aki ugyanebben a pillanatban felpattan, és a ház eleje felé igyekszik csalni a lidércet. A kislány egy pillanatig ömlő könnyekkel utána bámul, majd halott édesapjára pillant, aztán mély levegőt vesz, igyekszik elcsitítani a kistestvérét, és futni kezd a kert hátsó ajtaja felé. Azon nem valami egyszerű kijutni, de mégis sikerül neki. Odakint egy pillanatra leteszi a kishúgát.

- Cornelia, húgocskám, figyelj rám! Nem szabad sírni, mert akkor még rosszabb lesz minden. Nagyon fontos, hogy csendben maradj, kicsim – mondja neki, aztán ismét felkapja, és gyors léptekkel a háztól legrövidebb úton elvezető irányba indul el. Még a harmadik házig sem ér el, amikor sikítás üti meg a fülét, és egy pillanatig sem kérdéses számára, hogy az édesanyja hangját hallotta. A könnyek ismét megerednek az arcán, de ahhoz már elég idős, hogy felfogja, mi történik: hogy az a valaki, az a lidérc azért jött, hogy kiirtsa a családjukat, így ha azt akarja, hogy ő és a kishúga túléljék a dolgot, akkor menekülnie kell.

Lily és a kis Cornelia szerencséje az volt, hogy nem olyan messze tőlük lakott egy idősebb angyal férfi, aki meglátta őket, és bemenekítette a lakásába. A lidérc nem sokkal később eltűnt a környékről, így a gyerekek ismét biztonságba kerültek. A férfinek tudomása volt arról, hogy Párizstól nem is olyan messze működik egy intézmény, ahol olyan gyerekeket nevelnek fel, akiknek a családját lidércek irtották ki, és ott úgy tanítják a gyerekeket, hogy azok később képesek legyenek megbosszulni az árnyakon, hogy megölték a rokonaikat. Így a két kislány oda került, tizenhárom másik fiatal mellé. Ők voltak a legfiatalabbak, pontosabban Cornelia. A beilleszkedés sem ment könnyen, főként az idősebb Holloway lánynak, aki minden velük történt esemény ellenére sem volt hajlandó gyűlölni a lidérceket, szentül hitte, hogy azok nem tehetnek arról, hogy közülük egy meggyilkolta a szüleit.

- Holloway, szedd már össze magad és öld meg azt a szerencsétlent! – kiált rá a tizenhét éves szőke lányra az egyik fiú. Lily viszont a földbe szúrja a kardot, amit a kezébe nyomtak, és amit egyébként remekül kezel, és a mellkasa előtt keresztbeteszi a kezét.

- Nem vagyok hajlandó megölni senkit – közli dacosan, mire a másik idegesen félrelöki, és mágikus tűzzel lángoló kardjával szíven szúrja a lidércet. Lily undorodva elfordul és megrázza a fejét. A fiú ideges mozdulattal maga felé fordítja a lányt, és kis híján megüti, ez látszik rajta.

- Tudod, miért vagyunk itt? Azért, mert a szüleinket megölték a LIDÉRCEK! – üvölt magából kikelve. Lily idegesen megmarkolja a kardját, kirántja a földből, és a hüvelyébe löki.

- Nem érdekelnek a rasszista eszméitek! Az a lidérc érdemelné meg ezt a büntetést, aki megölte a szüleidet, azzal kéne végezned! És egyébként is, az egész viszályt az angyalok kezdték, ők csak visszavágnak! – kiabál dühösen. Igen, képes és védi a lidérceket. A következő pillanatban a fiú úgy megüti, hogy a lány megtántorodva elesik.

- Ezzel nem védted meg az igazad, Pierre – suttogja neki, könnyessé váló szemekkel. Nem azért sír, mert fájt neki. Még csak nem is azért, mert a becsületén folt esett. Nem. Azért, mert egészen eddig a pillanatig szerelmes volt a fiúba. Még együtt is voltak.

Ez a nap volt mindennek a teteje. Úgy döntött, megszökik, amilyen messzire csak lehet. Rég vágyott már látni atyja szülőhazáját, és ez volt a legtökéletesebb pillanat a menekülésre. Két táskát készített össze: az egyiket odaadta a testvérének, akiről tudta, hogy marad, de az volt a valódi, fontosabb holmijának a helye. A másik, amit elvitt, egy kevésbé fontos dolgokkal telepakolt sporttáska volt.

Mint nem sokkal később kiderült, a lehető legjobban tette, hogy egy kevésbé értékes csomagot vitt magával. Addig minden rendben ment, hogy átszökött Angliába, sőt, még abba a városba is, ahová akart – nevezetesen Norwichbe, ott azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan ő azt szerette volna. Az első pár hónap egész zökkenőmentesen sikerült: decemberben érkezett, és egészen február közepéig minden jól ment. Akkor azonban csapdába esett, és ezzel megpecsételődött a sorsa. Egy őrült bukott angyal elrabolta, és elvitte valamilyen romos, undorítóan mocskos és büdös helyre. Persze ott és akkor messze nem ez volt a legnagyobb baja…

- Eresszen el, maga őrült! Eresszen el, szedje le rólam ezeket a köteleket! – kiabál magatehetetlenül a kikötözött lány. Egy pillanat múlva halk suttogásokat hall maga körül, mire tetőtől talpig megdermed.

- Istenem, szegénykém… - hallja meg az egyik hangot, mire oldalra kapja a fejét, és egy áttetsző, fehér bőrű, hosszú, szőke hajú, véres szájú lányt pillant meg. Az ájulás megint megkörnyékezi, főként akkor, amikor megpillantja a másik, alacsonyabb, fekete hajú és hófehér bőrű lányt.

- Ne aggódj, nem fogunk bántani. A nevem Sophie, ő pedig itt Kate. Mi ketten is annak az őrültnek vagyunk az áldozatai, aki téged is elkapott – magyaráz neki a szőke. A fekete hajú szipog egy kicsit, és a másik mellé lép, aki nyugtatóan átöleli, majd a sápadt, rémült Lilyre pillant.

- Megtaláljuk a módját, hogy megszabadulhass innét. Keresünk valakit, idehozunk valakit, aki megmenthet, és bosszút állhat a gyilkosunkon – fogadkozik neki Sophie. Az angyal szeméből lassan lecsurog két könnycsepp, miközben szipogva bólint. Már amennyire tud. Aztán a két alak a semmivé lesz, ő pedig ismét magára marad a sötét, rémisztő eszközökkel teli szobában.

Lily február 17-én került a Hegyi Szanatóriumba, és a Doktor egészen március harmadikáig kísérletezgetett rajta. Ekkor a két szellemnek sikerült végre segítséget találnia, így Destiny Quenell és Fredrik Laine végre rendezhették az elhunytak bosszúját, és megmenthették az ő életét. A lányt azonnal az Akadémia gyógyítójához vitték, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen rajta. Azok alatt a hetek alatt, amelyeket az ispotályban töltött, összebarátkozott Fredrikkel, aki végül felajánlotta a lényegében nincstelen lánynak, hogy fizeti az itteni tanulmányait. Persze amikor ez Lord Sammael tudomására jut, ő egy pillanatig sem habozik, és átveszi ezeket a költségeket… Lily tehát új élet elé néz a Fyronban. Hogy ez milyen lesz, abban még nem biztos, de abban igen, hogy Fred fontos szerepet fog játszani benne…

Belső jellemzés: Lilynek minden joga meglenne rá, hogy bizalmatlankodó és magának való legyen, azonban valahogy viharos életének ellenére is képes volt megmaradni annak a reménykedő és ártatlan valakinek, aki kisgyermekként volt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem él a lelke mélyén a tigris, de az egy olyan énje, akire ritkán van szüksége. A lányra egyébként sem könnyű dühösnek lenni, és sosem ad okot a konfliktusra. Ha mégis ilyen helyzetbe kerül, igyekszik minél hamarabb lezárni a vitát, még akkor is, ha neki kell többet engednie. Természetesen mindenről megvan a maga véleménye, és ha komoly a helyzet, akkor ki is áll amellett, de hétköznapi dolgokban abszolút engedékeny. Mindenkivel kedves, és noha nem bízik meg olyan könnyen az emberekben, de a bizalmát nem nehéz elnyerni. Beszélni annyira nem szeret, inkább hallgatni másokat, abban viszont annyira jó, hogy általában vonzza a beszédes embereket. Már azt is mondták neki, hogy elmehetne pszichológusnak. Persze a szanatóriumi eset után sok kedvet nem érez az egészhez… Valamint az életében történt dolgok néha nehéz hangulatba sodorják, de ezen képes hamar túllépni, sokáig nem depressziós soha. Általában csak élvezi az életet, és igyekszik mindennek megtalálni a jó oldalát.

Külső jellemzés: Lily tipikusan az ártatlan, természetes szépség kategóriába tartozik. Szőke haja hullámosan omlik a vállára, és egészen a háta közepéig ér. A bőre nagyon szép, nem hófehér, de nem is sötét színű, amolyan kellemes árnyalatú, amin látszik, hogy szeret napra járni, de világos bőrrel született. Szép vágású szeme zöldes-barna árnyalatot vesz fel, szempillái hosszabbak a megszokottnál. Szemöldöke szépen ívelt, a szája meglehetősen vékony, a fogai pedig gyönyörűen rendezettek. Átlagos magasságú, körül-belül 170 centiméter, kicsit talán kevesebb, de lényegében a tinilányoknál megszokott magassággal rendelkezik. Általában fehér, világoskék és világossárga ruhákat hord, néha rózsaszínt, bár azt inkább csak kiegészítőként szereti. Szereti a szoknyákat is, amint elég jó hozzá az idő, arra cseréli a fehér nadrágjait. Szép alakja van, a termete teljesen arányos, összességében tehát nagyon szép látvány, főként, ha ragyogó hófehér szárnyait is kitárja.

Háziállatok: Avis, egy cica

Személyes tárgyak: Igazából nagyon kevés holmija van, ezek is csak ruhák és néhány fénykép, a szüleiről, a testvéréről meg róla. Mása nincs, még pénze sem nagyon, hiszen az iskolában is eleinte Fredrik, később pedig Lord Sammael pénzéből kezdett élni.

Laschan Baltazaar

Név: Laschan Baltazaar

Faj: Angyal

Nem: Férfi

Születési hely, - idő, kor: Észak-Írország, 1996. február 28, 17 éves

Apa: Synethon Baltazaar

Anya: Messendi Baltazaar

Testvérek: Esteron Baltazaar, Marilion Baltazaar

Életrajz: Laschan Észak-Írországban látta meg a napvilágot, a Baltazaar család legifjabb gyermekeként. Két idősebb testvére van, Esteron és Marilion, akikhez mindig is nagyon ragaszkodott, már egészen piciként is. Középnemesi családba tartozik, noha számára ez soha nem jelentett semmit: épp úgy viselkedik mindenkivel, mintha egy utolsó, szegény családba született volna, és nem lenne semmije. Talán ezért is volt, hogy az iskolájában is nagyon szerették. Könnyedén kijött a többi fiatallal, sosem volt balhés típus.

Az iskola egyébként az egyik kedvenc helye volt: egy hatalmas, régi épület, óriási könyvtárral, és rengeteg emberrel. Laschant már hatévesen lenyűgözte a hely, és ez később sem múlt el. Mint említettem, a kapcsolatai is rendben voltak: mindenkit lenyűgözött egy kedves mosollyal. Sikerült is egy kisebb csoportot összeszednie maga köré: ők négyen együtt jártak a könyvtárba, majdnem minden nap összeültek valahol, és ahogyan nőttek, úgy komolyodott a téma is: eleinte homokvárakat építettek, meg tönkrement telefonokat szedtek szét, hogy megnézzék, mi van bennük, és gyerekes dolgokról cseverésztek. Ahogyan azonban telt az idő, a homokvárakból kis robotok lettek, a telefonokból alaplapok és más elektronikus kütyük, amiket aztán újra össze is szereltek, és működőképessé tettek, pusztán szórakozásból, a beszélgetéseik pedig elkezdtek morális kérdéseket feszegetni.

Tizenhárom éves korában már tökéletes rálátással rendelkezett a világra, megvolt az elképzelése arról, hogy mi helyes, és mi nem, és a bűnös eltaszítását nem tartotta kimondottan helyénvalónak. Amikor a bátyja, Marilion megölt valakit, ő is tökéletesen megértette, mekkora bűnt követett el a másik, de egyben arra is rájött, hogy nem megoldás, hogy kitagadják, és a bukottsága sem győzte meg semmiről. Szentül hiszi, hogy a dolgot még rendbe lehet tenni, hogy Marilion megbocsátást nyerhet, szóval nagy nehezen meggyőzte a szüleit, hogy ne küldjék el a bátyját, hiszen ha senki nem segít neki, akkor csak még mélyebbre süllyed a bűnben.

Sikerült hát megakadályoznia, hogy a bátyjának el kelljen hagyni a családot, azonban emellett tudomására adta a véleményét, és a vágyát, hogy Marilion jóvátegye és megbánja a tettét. Persze nem nyaggatja vele, hiszen sejti, hogy annak sok értelme nem lenne, de azért igyekszik távol tartani őt a bajtól.

Ahogyan telt-múlt az idő, nem sok minden történt, azon túl, hogy továbbra is tanult, és egyre több mindent találtak ki a barátaival. Élte a maga kis életét, jól érezte magát, és úgy általában, nem történt semmi váratlan vagy különleges, egészen addig, amíg az idősebb bátyja úgy nem döntött, hogy Fyronba jön, Sayon után. Nem olyan sokkal később aztán Marilion is úgy döntött, hogy inkább nem marad otthon a szüleikkel, hanem a testvére után jön, és persze a hozzá egyedül hűséges Laschant is magával hozta, így került a fiú Qarinba, ahol a mai napig éli az életét, igyekezve rendben tartani a bátyjait. Ha már az a két lökött bármikor képes bajba kerülni… Emellett persze tartja a kapcsolatot az otthon maradtakkal is, akik néha meg is látogatják, vagy amikor esetleg tud, ő látogat haza hozzájuk. Végül  is Írország nincs olyan nagyon messze, és egyébként is úgy tűnik, hogy a családban ő az egyetlen, akinek nem szokása bajba keveredni.

Belső jellemzés: Egy vidám, optimista fiatal fiú, aki nagyon szereti a társaságot és a könyveket. Könnyedén kijön az emberekkel, és – talán azért, mert mindig annyi barátja volt – elég jó emberismerő is. Mindig igyekszik megtalálni a jó dolgokat a másik emberben, és ha teheti, igyekszik számukra is rámutatni ezekre a dolgokra. Nagyon nehezen viseli, ha mások nem látják a saját értékeiket, ezért az őrületbe lehet kergetni azzal, hogy a saját értéktelenségét bizonygatja neki valaki, és az illető még egy alapos lehordást is kap. Egyébként semmivel nem lehet különösebben felhúzni, viszonylag nyugodt típus. Nagyon szeret álmodozni, és új dolgokat létrehozni: elég egyértelműen feltaláló típus. Néha órákon át képes a kütyüit bütykölni, de azért nem lehetne mondani, hogy ez az élete: nagyon sok mindent csinál egyszerre, és mindig igyekszik elfoglaltan tartani magát. Nem is ismeri az unalom fogalmát, mert amikor éppen nincs mit tennie, azonnal talál magának valamilyen elfoglaltságot, szóval nem lehet úgy találkozni vele, hogy éppen nem csinál semmit.

Külső jellemzés: Átlagos magasságú és viszonylag vékony, felesleg egy deka sincs rajta. Vannak viszont izmai, elvégre ő maga is képes bánni pár fegyverrel, ezért igyekszik fitten tartani magát, ha esetleg szükség lenne rá. Közepesen hosszú, barna haja általában kócosan meredezik mindenfelé, de őt ez abszolút nem zavarja, sem az, amikor az emlegetett tincsek barna, barátságos szemébe lógnak. Egyébként mindig mosolyog, ha nem, akkor valami már tényleg nagyon rosszul sült el. Öltözködése általában mintás pólókból és színes pulcsikból, valamint egyszerű farmerekből és tornacipőkből áll, nem szokott túl sok időt tölteni azzal, hogy mégis mit vegyen fel, csak kikapja a szekrényből, ami éppen a legközelebb van hozzá.

Háziállatok: Egy macskája van, Casey.

Személyes tárgyak: Van voltaképpen egy egész háza, amennyiben ez személyes tárgynak számít. Egyébként említésre a naplója méltó, amiből nem is egy van, de hat éves kora óta minden évben egy újat kezd, és a régiek is mind ott vannak a házban, szépen kirakva a polcra.

Jason White

Név: Jason White

Faj: Vámpír

Nem: Férfi

Születési hely, - idő, kor: London, 673. január 5, 1340 éves

Apa: Robert Carnac

Anya: Anna Elvyn

Testvérek: -

Életrajz: Jason egy nemesi család sarja volt, de ez semmilyen befolyással nincs a későbbi életére. Szülei meglehetősen idősek voltak, így eléggé szabadon engedték a fiukat. Ettől függetlenül Jast mindig elárasztották a szeretetükkel, és minden mással, amire csak szüksége lehetett.

A kisfiú azonban sok időt töltött azzal, hogy a környéken kószált, vagy más nemeseket látogatott. Többek között egy meglehetősen furcsa családdal is jó kapcsolata volt: a várostól pár kilométerre álló nemesi kúriának kevés látogatója volt, ugyanis a városi emberek mind elátkozottnak tartották a családot. Jasont nem különösebben érdekelték a pletykák, főként az után, hogy húsz évesen találkozott a nála úgy egy évvel fiatalabb Genevieve-vel. A lány első pillantásra elragadtatta a fiatal bolondot. Négy év telt el a szerelmes kábulatban: a második év végén eljegyezte őt, a harmadik után pedig összeházasodtak. Egy év telt el a friss házasságban, amikor is Jasonnek végre szemet szúrt, hogy a felesége nem szereti a napfényt, nem eszik, nem iszik, nem is nagyon alszik, ráadásul nem volt nehéz észrevenni azt sem, hogy nem termékeny.

A negyedik év végén, Jas huszonnegyedik életévében – és az utolsóban, amit egy egyszerű varázstalan emberként töltött – sor került arra, hogy végre megpróbálja kideríteni az igazságot. Hamarosan sikerült rájönnie arra, ami számára szinte elfogadhatatlan volt: a felesége, ez a gyönyörű, ártatlan teremtés egy vámpír volt. Nem is merte elhinni: persze, sokan mondták, hogy léteznek mindenféle teremtmények ezen a világon, meg varázslat, meg ilyenek, de ő maga sosem hitt az ilyen bolond babonákban. És most itt volt egy ilyen helyzetben, próbálva megérteni, hogyan kerülhetett ide. Rövid ideig emésztgette csak a dolgot, mielőtt kérdőre vonta Genevieve-t, aki egy pillanatig sem tagadta az igazságot. Azonban a vita hamarosan tettlegességbe fordult, és a düh hevében a nő vámpírrá változtatta Jasont.

Nem maradtak sokáig együtt. Miután Jas összeszedte magát, megsemmisített minden papírt, ami összekötötte őket, majd ott hagyta a nőt.

Ez után a férfi utazgatni kezdett, igyekezve elfelejteni egykori életét, a volt feleségét, a családját, mindent, ami elüldözte Londonból. Utazásai során végül mégis visszakerült a városba, tizenkilenc évvel később, és a város ismét meghatározó ponttá vált az életében: itt találkozott Gwendolyn Zade-del. A nő akkoriban még csak egy tizenkilenc éves fruska volt, de varázsló, ráadásul azonnal rajongani kezdett Jasonért, akinek nem volt szíve elhajtani. Végül azonban nem volt képes tovább visszatartani magát, és egy óvatlan pillanatban megharapta a lányt. Borzalmasan szégyellte magát érte: hiszen rá is rákényszerítették ezt a létet, tudta, hogyan tehet tönkre valakit mindez. Éppen ezért felajánlotta a lánynak, hogy amennyiben nem akarja ezt az életet, gyorsan és fájdalommentesen megöli. Gwen azonban imádta a vámpírlétet, és bevallotta a férfinek, hogy mindig is ezzé akart válni, úgyhogy nem bánja. Az egyetlen kérése az volt, hogy Jasonnel tarthasson, és a férfi igazán nem volt képes visszautasítani őt.

Ők ketten még hosszú évszázadokon át együtt maradtak. Nem úgy együtt, noha megtehették volna, de egyikük sem vágyott rá. Szoros volt közöttük a kötelék, de soha nem éreztek semmi olyant, ami akár távolról is hasonlított volna a szerelemre. Igaz, sokszor adták ki magukat utazgató házaspárnak, és külső szemlélő számára sokszor úgy is viselkedtek, mintha azok lettek volna. De soha nem éreztek szerelmet egymás iránt. A hosszú utazások során együtt ismerték meg a világot, és Jason nagyon sokat tanított a nőnek: arról, hogy hogyan kell vámpírként létezni, hogyan érdemes élni az életet, átadta neki minden műveltségét. Később pedig már egymást tanították és együtt tanultak.

A férfi a későbbiekben rávette Gwendolynt, hogy ő is tanítson másokat, tanítsa meg nekik, hogyan kell az ő fajtájuknak élni. És ő megtette: három-három hónapokat töltöttek külön, hogy másokkal legyenek egy kicsit, majd ismét együtt voltak egy darabig és ismét elváltak: ingázó élet volt, de mégis nagyon jó. Élvezték, hogy akárhányszor elválnak, mindig újra találkoznak, tele élményekkel, tapasztalatokkal. Boldogok voltak. Egészen addig, amíg Gwen nem találkozott Mark Chadwillel. Akkor aztán minden összeomlott.

A démon teljesen megbolondította a fiatal nőt, így amikor ő visszatért Jasonhoz, Markot is magával vitte. A vámpír, nem féltékenységből ugyan, de már az első pillanattól gyűlölte a démont. Fél évvel később Gwen érzékeny búcsút vett Jasontől, aki egy utolsó figyelmeztetéssel, miszerint sok baja lesz Chadwillel, útjára engedte. Jobban tudta. Egész egyszerűen jobban tudta, hiszen a démon megpróbálta meggyilkolni őt. De azzal is tisztában volt, hogy nem igazán tud tenni semmit, hogy a nő nem hallgatna rá, így engedte elmenni. Így aztán az 1600-as években vége szakadt egy már majdnem ezer éve tartó összetartásnak, és Jas kénytelen volt új életet kezdeni.

Még vagy kétszáz évig csak céltalanul utazgatott, vámpírokat tanított, igyekezett kezdeni valamit az életével. Végül az 1900-as évek közepe felé, de már a világháború után visszatért Londonba. Itt aztán vett egy házat, hogy azért legyen hová visszatérnie az utazásai után. Bár tény ami tény, ekkoriban már azon gondolkozott, hogy megpróbál véget vetni az életének, mert immár semmiben nem volt képes élvezetet lelni, csak úgy… létezett. Szerencsére sikerült összefutnia valakivel, aki ismét mozgalmasságot hozott az életébe: egy Leroy Calean nevű vámpírúr vette pártfogásába. Leroy mellett lehetetlen lett volna unatkozni, főleg, mert a férfi Jason egykori feleségével is jó kapcsolatban volt, így hosszú heteket áldozott rá, hogy kibékítse Genevieve-t és Jast. Sikerrel is járt – persze ő nem is számított másra -, így egyfajta barátság alakult ki hármójuk között.

Azonban ez eléggé meggyengült, amikor 2005-ben Leroy egy fiatal fiúval tért vissza az amerikai utazásából, akit vérbankként tartott otthon, kitörölve a gyerek minden emlékét. Jas és Leroy folyamatosan vitáztak a dolgon, egészen addig, amíg a vámpírúr végre adott egy elfogadható indokot Jasonnek, amivel képes volt megbarátkozni. Ettől függetlenül sosem volt kimondottan jó kapcsolata a fiúval: úgy tűnt, Andrew őt is a fogva tartói között tartotta számon, csak úgy, mint Genevieve-t, így sosem volt hajlandó beszélni a férfivel. Amikor a fiú elszökött, Jas úgy döntött, jobb lesz, ha meglép egy időre, mielőtt még Leroy befogja, hogy segítsen megtalálni a gyereket, ezért hát Amerikába utazott. Egy évet töltött ott, és ebből az egy évből csak egyetlen említésre méltó momentum van: újra találkozott Chadwillel. Természetesen Mark nem élte túl a találkozást, viszont sikeresen informálta Jasont, hogy Gwen meghalt. Ez után az elkövetkezendő időszakra képtelen visszaemlékezni: hónapokig nem volt képes semmire, csak létezett, próbálta valahogyan felfogni a felfoghatatlant. Végül újévkor visszautazott Londonba, Leroyhoz és Genevieve-hez, meg ott talált egy harmadik vámpírt is. Nekik nagyjából sikerült helyrerázniuk őt, eléggé ahhoz, hogy amikor Sammael – akit egyébként még az utazásai során ismert meg – megkereste, hogy szüksége lenne a segítségére egy órához, képes volt vele tartani.

Fair Isle-ön végül hatalmas meglepetés várta: Gwendolyn nagyon is életben van, és könyvtárosként dolgozik az Akadémián. Ezek után már nem is volt kérdés, hogy itt marad tanítani, már csak azért is, mert Sam megkérte, hogy amennyiben nincs fontosabb hely az életében, maradjon velük. És Jason úgy döntött, hogy nem, határozottan nincs. Egyébként Andrew-t is megismerte az iskolában, de egyelőre még nem közölte Leroyjal, hogy itt találhatja meg a fiút… De ami késik, nem feltétlenül múlik.

Belső jellemzés: Jason egy viszonylag csendes, de kedélyes férfi: nem beszél feleslegesen, de amikor mégis megteszi, jó szórakozás végighallgatni őt. Szereti, ha van társasága, főleg, ha az illető társaság kimondottan beszédes, mert ő csak akkor szólal meg, ha van mit mondania. Barátságos és segítőkész, hozzá biztosan lehet fordulni bármilyen problémával. Senkit nem küld el, még akkor sem, ha az illető kimondottan untatja vagy zavarja, mert úgy gondolja, mindenkit meg kell hallgatni. Még akkor is udvarias, ha rossz kedve van, és elég  nehéz kihozni a sodrából, ahhoz valami igazán nagy dolgot kell elkövetni ellene.

Külső jellemzés: Egy nagyjából átlagos magasságú és testalkatú férfiről van szó. Arca arányos, általában meghagyja a bajszát és a szakállát. Barna haja nagyjából a válláig ér, és mindig látszik rajta, hogy gazdája határozottan ad a külsejére. Mégis, ami általában elvarázsolja a nőket, az két pár meleg, barna szeme, aminek egy-egy pillantásától határozottan könnyű elolvadni. Ruházata általában öltönyökből áll, ha esetleg öltöny felső nincs is rajta, az ing a minimum.

Háziállatok: -

Személyes tárgyak: Egy nyaklánc, aminek a medálja az egykori nemesi család címere. A nevét azóta már megváltoztatta, ettől a medáltól azonban nem hajlandó megválni.