Conor Merlowan

Név: Conor Merlowan

Faj: Démon

Nem: Férfi

Születési hely, - idő, kor: Pokol, ie. 2095. január 27, 4108 éves

Házastárs: Briainette Merlowan

Gyerekek: Kirien Merlowan, Gale Merlowan

Életrajz: Conor hosszú évszázadokkal ezelőtt született meg – vagyis teremtetett meg, hiszen Lucifer egyik „gyermeke” – a Pokolban. Mégsem ősdémon azonban, mint ahogyan a Sátán közvetlen teremtményeit általában nevezni szokás. És hogy miért is nem?

Akkoriban, amikor a férfi létrejött, Lucifer éppen egy új projekten dolgozott. A lényeg az volt, hogy ártatlan halandók vágyait kihasználva megvehessék a lelkeket, és így a Pokol több ezer új fogollyal gazdagodhasson. Ezt úgy akarta megvalósítani, hogy saját kézzel alkotta démonokat küldött fel, és elhíreszteltette a világ minden táján, hogy aki egy keresztúton elás valamit, ami hozzá kötődik – általában ez egy kis csomag, fényképpel az illetőről meg valamilyen személyes tárggyal -, az egy álmának teljesüléséért cserébe eladhatja a lelkét.

Nos, az ezen alkukat megkötő keresztúti démonok egy prototípusa volt Conor is. Valószínűleg az egyik legjobb közülük: ravasz volt, és tökéletesen tisztán látott minden kiskaput. Fiatalkorában azt találta a legjobb szórakozásnak, hogy átverte az embereket, ilyen kiskapuk segítségével: belecsempészett kis kikötéseket a szerződésekbe, természetesen tökéletesen „törvényes” módon, ezzel vagy nem teljesítve az illető vágyát, vagy úgy teljesítve, hogy az inkább előbbi halálért könyörgött fájdalmában. Eléggé kegyetlen volt… hiszen erre teremtették. Ahogyan azonban telt az idő, ráunt, hogy az emberekkel szórakozzon, és elkezdte tisztességesen, becsületesen – mind a két irányba – tenni a munkáját. Ekkoriban kezdte el foglalkoztatni mindaz, ami körülvette, hiszen eddig a legkevésbé sem foglalkozott vele.

Még önmagát is meglepte, ahogyan pár évtized után észrevette magán a változásokat: ifjúkori kegyetlensége teljesen kiveszett belőle, és elkezdte megérteni az embereket. Ahogy a vágyaikon gondolkozott, a kéréseiken, amikkel hozzá fordultak, sok mindent megértett. Nem igazán érdemelték meg azt, ami az alkuk megkötése után történt velük, azt a szenvedést, amit Conor szintén elkezdett figyelni az idő múlásával. Végre felfogta, mi történik a Pokolban, és noha nem lázadt volna fel, egyre kevesebbet kezdett lejárni, mert undorította, ami odalent történik. Jól elvolt magában az emberek világában, bár őket is megvetette… Akkoriban igazából úgy érezte, hogy ő egyszerűen nem tartozik sehová, és nem is akar sehová tartozni, legalábbis az általa ismert opciók közül semmiképpen. Na, azért az túlzás lenne, hogy egy jószívű hőssé változott: továbbra sem nagyon érdekelték mások, de megundorodott a kegyetlenségtől.

Hosszas gondolkozás után úgy döntött, hogy nem igazán fog tudni változtatni a helyzeten, ezért hát egyszerűbb, ha csak nyugton meghúzza magát a legközelebbi keresztúttól pár méternyire felépített házában, és elfoglalja magát a földiek tudományával. Nyelveket tanult, elég sokfélét, olvasott, fenti könyveket kupacszámra, valamint hangszereken játszani, első sorban a hegedülés művészetével is megismerkedett.

1300-ban végül utolérte a pillanat, aminek az érkezését tulajdonképpen már régóta sejteni lehetett: egy emberen megesett a szíve. A férfi sírva könyörgött neki, hogy hosszabb időt kaphasson, hogy úgy intézhessen mindent, ahogyan akart, árván maradó gyerekekről és szenvedő, már mindenét elveszített feleségről beszélt Conornak, akit, nos, sikerült meghatni a történettel. Éppen ezért benne hagyott egy kis „hibát”, egy kiskaput az alkuban, ami lehetővé tette volna a férfinek, hogy ha majd eljön az idő, megúszhassa a halált. Arra azonban nem számított, hogy ezt kihasználva a fazon megpróbál megkötni egy másik alkut is: amikor ez kiderült, és annál az egyezségnél arra is fény derült, hogy Conor benne hagyott egy hibát a saját szerződésébe. Természetesen a büszkesége – és a félelme, hogy mit fog kapni Lucifertől, ha kiderül, hogy ez szándékos volt – meggátolta a hiba elismerésében, és végül odáig fajult a vita, hogy dühében meggyilkolta a másik keresztútit.

Sajnos ez végül mégis oda vezetett, amitől meg akart menekülni: el kellett tűnnie, mert máskülönben több ezer éves kínzást kockáztatott meg, és hát mivel a saját érdekei mindig is elsőrendűek voltak számára… Nyilván nem maradt ott szenvedni. Viszonylag sokáig sikerült elmenekülnie az üldözői elől, voltaképpen évekig, de tényleg nem nagyon foglalkozott mással: öt teljes évet azzal töltött, hogy folyamatosan menekült, városról városra utazott, és valahogyan sikerült újra meg újra eliszkolnia a démonok elől, akik a sarkában voltak. Szerencséje azonban, noha elég hosszú idő után, de véget ért: egy brit kisvárosba érkezve sarokba kerítették, ahonnan már nem lett volna menekvése, amennyiben össze nem találkozik a szökött ősdémonnal, Jesmon Helarral. Természetesen azonnal felismerte a férfit, valamint a helyzet kihasználhatóságát is: ha együtt sikeresen megszöknek, talán valamilyen módon kikönyöröghetné a másik oltalmát…

Jesmon sikeresen ki is mentette őket, egészen egy elhagyatott raktárépületig, ahol hosszasan üvöltött a közönyösen ücsörgő Conorral. Nem tehetett róla, hogy az ősdémon is éppen akkor került oda, igazán nem ő kérte, hogy arrafelé üldözzék, mint őt, szóval nem érezte magát felelősnek. Ráadásul azt is megtehette volna, hogy egész egyszerűen ott hagyja, végül is csak egy keresztúti volt – nyilván ezt a véleményét nem osztotta meg Jesmonnal, hiszen neki nem igazán állt érdekében, hogy az ősdémon lelépjen, és hagyja, hogy őt eltegyék láb alól. Az őket üldöző démonok azonban nem hagytak nekik sok időt gondolkozni: hamarosan megjelentek, hogy folytassák a harcot. Conor tökéletesen tisztában volt a saját képességeivel, tudta, hogy esélytelen, hogy meg tudjanak küzdeni ennyi démonnal, még úgy is, hogy Jesmon itt van, hiszen ő maga semmit nem tud tenni: védekezni ideig-óráig talán, de ő nem volt harcos. Nem arra találták ki, nem is tanulta soha. Mégis, végül ő mentette meg a helyzetet.

Egy átok suhant az ősdémon felé, és áttörte védőfalának egy kis szakaszát, így vészesen közeledve felé. Conor a másodperc századrésze alatt gondolta végig a lehetséges kimenetelét a dolognak: ha az átok elé veti magát – és nem hal meg azonnal –, akkor ­Jesmon látni fogja, hogy ő nem egyike az átlagos démonoknak, akik a halálát kívánják, és talán megkímél rajta, és segít neki. És végül is valószínűleg nem lenne rossz élete mellette, hiszen ő már régóta idefent él, és jó „ember” hírében áll… Ha meg esetleg azonnal meghal az átok miatt, akkor legalább nem fog annyit szenvedni, mielőtt visszakerül a Pokolba. Ezeket villámgyorsan átgondolva egyértelmű döntést hozott: a Jesmon irányába száguldó varázslat elé vetette magát. Noha nem találta telibe, sikerült eltérítenie, egyben viszont ő maga is érezte, hogy ha az ősdémon nem tudja megmenteni valahogyan, akkor eléggé hiábavaló volt az áldozata… Majdnem meghalt, még annyitól is, hogy csak érintette az átok.

Heteken át haldoklott. Néhány dologra emlékszik belőle, vannak halovány emlékei az őt megmenteni igyekvő Jesmonról, de nem nagyon maradt meg neki semmi, teljesen magán kívül volt. Valahogyan azonban sikerült helyre tenni, és miután sikeresen felépült, az ősdémon nem küldte el magától. Persze az első néhány napban még erősen gyanakodott, hogy hamarosan közölni fogják vele, hogy inkább menjen el, ne hozzon bajt mások fejére, de ez valamiért mégsem történt fel. Lehetséges, hogy Jesmon tényleg elég hálás volt neki ahhoz, hogy ne tegye ki az utcára… Persze nem kérdezett rá, hiszen jobban szeretett volna az ősdémon védő szárnyai alatt meghúzódni, hiszen még mindig folyt utána a hajtóvadászat. Végül majdnem egy héttel az után, hogy Jesmon gyógyultnak nyilvánította a keresztúti démont, meglepő ajánlatot tett neki: felajánlotta, hogy alapítsanak együtt egy gyógyszergyártó céget. Persze akkoriban még nem teljesen így hívták, de a lényege ez volt. Conor kapva kapott a lehetőségen: így bebiztosította a pozícióját Jesmon mellett, ezzel együtt a tulajdon védelmét is. Elvégre egy ősdémon mellett azért mégiscsak biztonságosabb, mint egyedül, harctudás nélkül.

Emellett természetesen rendezni kellett Conor helyzetét is: elvégre ettől függetlenül is vadásztak rá. A megoldást végül a démon halálának megrendezésében és egy új személyiség összeállításában találták meg, bár a keresztnevéhez ragaszkodott. Ez után azonban már biztonságban volt, megfelelő körülmények között, anélkül, hogy bárki is árthatott volna neki.

Pár évvel (nos, legalábbis két halhatatlan démonnak) a cég megalapítása után, 1335-ben egy bálon – mert természetesen Conor lelkesen kihasználta az adódó szórakozási lehetőségeket – összetalálkozott leendő feleségével, Briainette-tel, aki már az első találkozásukkor elvarázsolta. Mégis, hosszú hónapokon át csak találkozgattak, beszélgettek, lényegében mindenről, ami csak eszükbe jutott. Másfél évvel később már hivatalosan is együtt voltak, de még csak egy egyszerű párként, miközben Conor lassacskán felfedte valós kilétét és múltját a nő előtt, aki elrabolta a szívét. Briainette-et nem viselte meg különösebben a valóság: gyakorlatiasan, higgadtan és logikusan volt képes megérteni mindazt, amit a démon csinált, pontosan úgy, ahogyan az egész világhoz hozzáállt. Valószínűleg ez fogta meg benne a férfit: nem általánosságban értelmezte a helyeset és a helytelent, hanem konkrét szituációkban, az adott személy múltját is figyelembe véve. Conort pedig elvarázsolta a hozzáállása.

Öt évvel a megismerkedésük után, 1340-ben összeházasodtak, természetesen Conor oldaláról Jesmon tanúskodásával. Ez után Briainette is beköltözött hozzájuk a londoni lakásba. Amikor azonban szóba került közöttük, hogy esetleg majd egyszer gyerekeik is lehetnének, meg hogy a nő nem szereti annyira a főváros forgatagát – ami igazából a tényleges indok volt, mert a gyerekeket még nem akkoriban tervezték, csak ezt Conor számára kissé kellemetlenebb lett volna elmagyarázni Jesmonnak („Hé, költözzünk már ki a városból, mert a feleségemnek nem tetszik annyira!”) -, úgy döntöttek, lesz egy kúriájuk Londonon kívül. Nem sokkal később megtalálták a terepet a Chateau of Liberty-nek, és 1352-ben fel is épült az egész. Persze elég egyértelmű volt, hogy Jesmon célja az, hogy befogadjon egy rakat menekültet, de igazából Conor sem bánta annyira: legalább nem fognak úgy unatkozni.

Ez után ismét csak telt az idő: a cégük egyre nagyobbá és ismertebbé vált, miközben Conor és Briainette kapcsolata egyre mélyült és bensőségesebb lett. Lassan de biztosan megérkezett a gyerekkérdés komoly megfontolása is: az 1500-as évek elejére eldöntötték, hogy igen, gyerekeket szeretnének. Bár Conornak hosszabban kellett gondolkoznia a dolgon, mint feleségének, végül neki is sikerült arra a döntésre jutnia, hogy jó dolog lenne gyereket nevelni. (Persze ő mindig szigorúan egyes számban beszélt, ellentétben a nővel, de persze erről is megegyeztek volna idővel…)

Már csak egyetlen probléma maradt: Briainette valahogyan nem igazán tudott teherbe esni. Egy idő után ez már a hangulatára, és ezzel együtt az egész kúriára kihatott: folyamatosan ideges volt, beszélgetni nem nagyon lehetett vele másról, és hát Conorral is megromlott egy kicsit a viszonyuk. Végül azonban 1569 nyarán, amikor eltöltöttek kettesben egy hetet a tengerparton, békülés címszó alatt, a nő végre várandós lett. Hatalmas öröm volt ez mind a kettejüknek: még Conorról is sütött az öröm, a büszkeség és az izgatottság, hogy apa lesz. Ő, aki soha nem szokta kimutatni a rá ható érzelmeket, fénylett a boldogságtól, és újra meg újra születendő gyermekére terelte a témát, olyan izgatott lelkesedéssel, amilyent valószínűleg még soha életében nem produkált, még az esküvője előtt sem. Nagyon várta a csöppséget. Senki sem számított azonban arra, ami ez után történt.

Egy kellemes kora tavaszi reggelen, valamikor Briainette várandósságának nyolcadik hónapja körül a házaspár úgy döntött, rájuk férne egy kiadós lovaglás a környéken, egy kis kikapcsolódásnak, hiszen tudták, hogy amikor megszületik a baba, nagyon sokára lesz legközelebb idejük rá, hogy kettesben lovagoljanak, pedig ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságuk. Conor azonban nem tudta, hogy egy keresztúti démon – annak, akit ő anno meggyilkolt az egyik „legjobb barátja”, már amennyire démonoknál van ilyesmi – rájött, hogy ő életben van, és valahogyan azt is sikerült kiderítenie, hogy hol él. Valószínűleg a nyaralásuk során kerültek vele kapcsolatba valahogyan, igazából ezt a mai napig nem tudni pontosan, annyi biztos, hogy Raige megtalálta őket, és kihasználta ezt a békés, védtelen helyzetet. Megtámadta őket, és súlyosan megsebesítette Briainette-et és Conornak is jó pár sebbe került, mire sikerült végeznie vele – miután persze kiszedte belőle, hogy senki más nem tud arról, hogy ő még mindig él.

Gyógyítóknak sikerült megmenteniük a nőt, azonban csak őt, gyermekét már nem. A születendő kisfiú meghalt, és ki kellett műteni őt az anyja méhéből, különben Briainette-et is magával vitte volna. Borzalmas érvágás volt ez a házaspárnak: mind a kettejüket tönkretette. A hónapokon át ragyogó és izgatott Conor most a másik végletbe csapott át: nem szólt hozzá senkihez, még a feleségéhez és Jesmonhoz sem, egész egyszerűen csak bezárkózott az egyik vendégszobába, napi egyszer vagy kétszer kijárt a szükségletei miatt, de egyébként hónapokon át ott volt, elzárkózva a világ elől, teljesen magára maradva a gondolataival. Briainette eközben hasonló szenvedésen ment keresztül, de ő határozottan támaszkodott a körülötte élőkre. Végül, majdnem egy év elzárkózás után Conor végre összeszedte magát annyira, hogy kitegye a lábát a szobából, és lassan elkezdjen kommunikálni másokkal is. Bocsánatot az óta sem kért senkitől az akkori tettei miatt, mert nem érzi úgy, hogy bárkinek is joga lenne számon kérni őt.

A gyerekkérdés nagyon sokáig nem került szóba többet, mert egyikük sem volt képes még csak gondolni sem rá, és hát nekik is több mint hetven évbe telt úgy visszaszokni egymáshoz, ahogyan a tragédia előtt voltak. Elfoglalták magukat a céggel, szépen lassan elmerültek az élet szépségeiben úgy, mint akkor régen, és hosszú évszázadok teltek el így, békében és nyugalomban.

Végül a következő ezredforduló környékére eljutottak addig, hogy képessé váltak beszélni arról, hogy esetleg megint megpróbálkozzanak egy gyermekkel, amikor azonban 2002 őszén Briainette várandós lett, nem voltak képesek annyira beleélni magukat, mint az első alkalommal, hiszen végig ott élt bennük a félelem, hogy megint az fog történni, mint legutóbb. Azonban nem így lett: 2003. július 4-én megszületett egy egészséges kislány, Kirian. Ez volt az a pillanat, amikor Conor végre megbocsátott magának azért, ami legutóbb történt, és a változás lenyűgöző volt: a férfi, aki az elmúlt majdnem ötszáz évben csak évente egy mosolyt engedett meg magának, boldog, állandóan nevető és bolondozó apukává változott. Tulajdonképpen ekkor állt vissza a tényleges béke, és innentől éppen olyan öröm kezdett terjengeni a kis család körül, mint első gyermekük halála előtt. Nem sokkal később, 2007. április 14-én második gyermekük, ezúttal egy fiú, Gale is világra jött, még boldogabbá téve a család életét.

Az egyetlen, ami némileg zavarja Conor nyugalmát Jesmon problémája: 2012-ben kiderült, hogy a férfire már megint vadásznak, és a démont, aki addigra – bármilyen nehéz is beismernie – nagyon megszerette a másikat rettentően aggasztotta a helyzet. És ez továbbra is így van, noha valamennyire megnyugtatja az a tény, hogy Jesmon mellett most van valaki, aki talán sikeresen visszafogja tőle, hogy túl nagy hülyeséget csináljon…

Belső jellemzés: Conor egy, a gondolatait és főleg az érzelmeit legtöbbször magának megtartó férfi. Nem is nagyon szokott látszani rajta, hogy mit érez vagy gondol, sokszor, ha látni is rajta érzelmeket, azokat mások manipulálására, meggyőzésére használja. Eléggé érdekember: mindig először azt nézi, hogy mi jó neki – és immár a számára fontos embereknek, tehát a családjának és Jesmonnak -, és csak utána foglalkozik mások érdekeivel. Sőt. Általában nem nagyon izgatja, hogy mi a jó másoknak, ha neki már megfelel a helyzet. Azokért azonban, akik fontosak neki, mindent feladna, ha a családja vagy Jesmon szükségletei úgy mutatnák, gondolkozás nélkül az életét adná. Más persze nem nagyon van ezen a világon, aki foglalkoztatja, és hát igazából ez fordítva is lényegében így van: nem éppen az az ember, akiért mindenki rajong, inkább amolyan vagy szereted, vagy utálod típusú alak. Intelligens, művelt, de önző, a régi hibából tanulva nem hatja meg annyira mások szenvedése, számító, ravasz… Viszont nagyon tud szeretni, ha valaki hajlandó megküzdeni érte, hogy ne tegyen rá magasról.

Külső jellemzés: Viszonylag magas, 187 centiméter, átlagos testalkattal. Egyáltalán nem rossz a fizikai állapota, de nem különösebben izmos, hiszen nem szokott harcolni, így nem fektet különösebb hangsúlyt a testedzésre. Időnként fut pár kört a kúria körül, valamint nagyon sokat lovagol, de ebben lényegében kimerül minden testedzés, ami kijut neki, ez pedig lényegében arra elég, hogy formában tartsa. Egyébként ragyogó kék szemei vannak és fekete haja, mindezt rövid szakállal kombinálva. Nagyon jóképű férfi, hullámos tincseivel, puha, telt ajkaival, nagy szemeivel és viszonylag hosszú szempilláival, de el kell keserítenünk a rá vágyakozó nőket: a szíve csakis Briainette-é. Általában elegánsan öltözködik, szinte kizárólag fekete öltönyben lehet látni, már csak a munkája miatt is.

Háziállatok: -

Személyes tárgyak: -