Megan Helroy

Név: Megan Helroy

Faj: Angyal

Nem: Nő

Születési hely, - idő, kor: ismeretlen, 1994. május 19, 18 éves

Apa: Damian Helroy

Anya: Dorothy Baker

Testvérek: Caleb, Mary

Életrajz: Hármunk története jóval messzebbre nyúlik vissza, mint mi magunk, de őszintén szólva mi a legkevésbé sem vagyunk büszkék rá. Egész életünkben azt nevelték belénk, hogy ne beszéljünk a származásunkról, így nem nagyon szoktuk hirdetni. Azért az olvasóval most megosztom, hogy Mary, Cal meg én Azriel leszármazottai vagyunk. Igen, annak az Azrielnek a leszármazottai. Apánk 1894-ben született, és ő a legfiatalabb több testvére közül. Ez leginkább azért van, mert a nagybátyáink és nagynénéink még mind a mennyben születtek, ő az egyetlen, aki a háború alatt jött világra. Azriel tudott róla, és sok időt is töltött vele, természetesen mielőtt még elérte volna a végzete. Bár apám ezzel kapcsolatban sosem volt hajlandó rendesen beszélni velünk, azért a történelemkönyvekből ennyit tudok. Minden esetre a lényeg, hogy apa meglehetősen rasszista, valószínűleg a nagyapánk befolyása miatt. A nagyanyánkról semmit nem tudunk, és van egy olyan érzésem, hogy apám sem, de inkább nem kérdezek rá, mert abból úgyis csak leszidás lesz.

Na, de térjünk is rá a tárgyra, vagyis a mi életünkre. A születési helyünk ismeretlen – még az iratainkon sincs rajta, hiába próbáltuk kideríteni valahogyan, apa sem volt hajlandó beavatni -,és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg ’94 május 19-én születtünk, de elméletileg ez a születésnapunk. Azt is tudjuk, hogy anyát Dorothy Bakernek hívták, és hogy két éves korunkban, amikor elköltöztünk Newportba, elhagyott minket. Hogy miért kellett elköltöznünk, azt nem tudom, de Marynek annyit sikerült kihízelegnie apából, hogy valami botrány volt a háborúval kapcsolatban – biztosan rájöttek, hogy apa Azriel fia -, és emiatt kellett eljönnie. Valószínűnek tartjuk egyébként, hogy anya is azért lépett le, mert kiderült, hogy ki is az apósa, és nem füllött a foga a dologhoz.

Na, mindegy, a lényeg, hogy mi Newportban kezdtük az iskolát – varázstalan suliba jártunk, apa otthon tanított minket a mágia használatára -, meg ott éltünk elég sokáig. Nagyon szerettem azt a várost, már csak azért is, mert rengeteg barátom volt. Azért itt megjegyezném, hogy ez nem jelenti azt, hogy Maryt meg Calt elhanyagoltam volna, de hajlandó vagyok beismerni, hogy nem foglalkoztam velük olyan sokat, mint a későbbiekben. Az évek folyamán azért nekünk is sokat alakult a kapcsolatunk, hogy olyan legyen, amilyen most. Na, de megint eltértem a témától. Szóval egyrészről jó volt ez a sok barát, másrészről viszont az én naivitásom és egy barát miatt kellett végül eljönnünk onnan. Volt ez a lidérc csaj, Helen, akivel állandóan együtt voltam, nagyon jó barátok voltunk, meg minden, annak ellenére, hogy az ő családja ki nem állhatta az angyalokat. Nyolc évesek voltunk, amikor megosztottam vele a származásom titkát. Úgy érzetem, bízhatok benne, meg egyébként is, miért ekkora titok ez? Senki sem tehet a felmenőiről, nem igaz? Hát nem. Pár nappal később egy csapat lidérc megtámadott, akik között felismertem Helen apját is. Az volt a szerencsém, hogy apa idejében érkezett, és néhány barátjával együtt sikeresen elkergették a támadókat.

Természetesen ez után nem maradhattunk tovább Newportban, szóval tovább költöztünk, Wales másik sarkába, Holyheadbe. Itt már nagyon tudatossá tette bennünk apánk – természetesen az én példámat emlegetve -, hogy tilos beszélnünk a nagyapánkról, hogy amennyiben élni akarunk, soha nem ejtjük ki az Azriel nevet a szánkon. Persze én elég nehéz természet vagyok, ráadásul akkoriban még a legkevésbé sem voltam képes uralkodni az érzelmeim felett, és minden azonnal meglátszott rajtam. Ha valaki megemlítette nagyapánkat, azonnal látszott, hogy nekem van vele valamilyen kapcsolatom, és ez apámnak nagyon nem tetszett. Szóóóval nekiállt folyamatosan vitázni meg üvöltözni velem, hogy szedjem már össze magam, meg hogy az idióta érzéseimmel, meg azzal, hogy az arcomra van festve az egész gondolatmenetem, előbb-utóbb magamat és a testvéreimet is megöletem.

Talán nem kell nagyon magyarázni, hogy ez nem segített sokat az átlagos kedélyemen, noha megtanultam, hogyan kell boldogságot meg jókedvet szimulálni, elveszítettem a valódi érzéseimet. Még szerencse, hogy nem maradtam magamra: Mary meg Caleb mindig ott voltak nekem, és amikor látták, mennyire rossz irányba megy ez az egész, nagyon sokat küzdöttek vele, hogy legalább amikor velük vagyok, legyek őszinte. Nagyon sokat köszönhetek a testvéreimnek, ha ők nem lennének, tényleg nem tudom, hol lennék most, de hogy nem itt, az biztos. De megint elkanyarodok a történettől…

Az elmúlt éveket végig Holyheadben töltöttük. Igazából nem sok mesélni való van róla, mert csak éltük az életünket, tanultunk, veszekedtem apámmal, de nagyjából ennyi. Nem volt rossz, de azért nem mondanám életem legjobb időszakának. És hogy mégis hogyan keveredtünk az Akadémiára? Hát, ez igazából Cal ötlete volt, mert már nagyon unta, hogy állandóan vita megy otthon, és úgy gondolta, mindenkinek jót tenne, ha mi hárman lelépnénk otthonról. Úgyhogy végül így is lett, és most, egész pontosan június nyolcadika óta itt vagyunk és éljük a magunk kis életét. És mennyire jó is ez az élet! Bár amíg nem szakítanak el a testvéreimtől, én bárhol boldog tudok lenni…

Belső jellemzés: Első pillantásra eléggé aktív vagyok, néha meglehetősen bunkó, és nem törődök másokkal, azonban ha valaki veszi a fáradtságot, hogy jobban kiismerjen, rájöhet, hogy egy nagyon jó barát vagyok, aki remekül képes meghallgatni mindenki problémáit, és talán segíteni is képes rajtuk. Persze ehhez azért küzdeni kell, mert csak úgy nem szoktam annyira segíteni, kivéve talán csak ha azt látom, hogy az illető nagyon padlón van. Önmagamról nem szeretek beszélni, és a valódi igényeimet és vágyaimat sem szoktam felfedni: elméletileg én vagyok a kemény csaj, aki sosem sír, aki különösebben senkihez nem ragaszkodik, aki önálló, bátor és magabiztos. Gyakorlatilag azonban ez nem teljesen igaz. Igenis szükségem van másokra, még akkor is, ha ezt csak Caleb és Mary tudja és látja meg. Még más közelebbi barátaim sem igazán tudják, mikor mire lenne igazán szükségem, csak annyit, hogy nem fogadom el senki segítségét. Még a testvéreimnek is meg kell küzdenie azért, hogy segíthessenek nekem. Hiába, túl erős a büszkeségem…

Külső jellemzés: Nem vagyok bántóan magas (kb. 172 centi), a testalkatom pedig egészséges, nem vagyok csont vékony, de nem is mondhatnak kövérnek. Általában eléggé kócos vagyok, mert ha kifésülöm a hajam, akkor túl egyenes lesz, ezért két hajmosás között csak egyszer szoktam fésülködni. Ruházkodásomban az elsődleges szempont a kényelem: nem zavar, ha furán néz ki valamelyik ruhám, vagy nem illik annyira az alkalomhoz, ha az a kényelmes, akkor inkább azt veszem fel. Általában farmerben és egyszínű pólóban lehet látni, valamint imádom a kondikat és a tornacipőket is. Ha pedig hideg van, csuklyás, cipzáras, kenguruzsebes pulcsikat veszek, mert… mert. Mert az a legkényelmesebb meleg felsőruházat. Télen erre még maximum egy bőrdzseki is felkerül, ennél melegebben azonban egész egyszerűen nem vagyok hajlandó felöltözni. Ékszereket nem hordok, csak egy bőr karkötőt – ld. személyes tárgyak -, meg néha bőr nyakláncokat, de ez a legtöbb, a sminkelésről pedig csak annyit, hogy valószínűleg nem ismernék fel egy szempillaspirált.

Háziállatok: Aisha, egy ifjú hópárduc.

Személyes tárgyak: Egy sokszínű, örökké friss rózsa, amit Calebtől kaptam (Maryvel együtt), egy karkötő, ami a húgom ötlete volt, ebből van egy mindegyikünknek, és állandóan hordjuk: különösebb varázsereje nincs, de amikor valamelyikünk komoly bajban van, a másik kettő csuklóján egymáshoz közelebb húzódnak a kövek. Ezen felül van még egy Lamborghinim, amit most olyan nagyon gyakran nem tudok használni, de azért ott van a qarini házunk garázsában, mert képtelen vagyok megválni tőle.